A félrekívánás

Nem, nem csak azért ez a mai, mert történesen a fél vasárnapot töpszli országunk egyik gigászi sztúpáját kerülgetve töltöttem, bőszen mormolva kívánságaim, remélve a mielőbbi, de legkésőbb holnapi teljesülésükben. Meg nem is azért, mert a szombat estét azt fejtegetve töltöttük, hogy mikor minden kívánságunk relatíve gyorsan önálló életre kel, és tényleg, konkrétan létezni kezd – akkor mégis mi a franc lehet a gebasz a rendszerben? Mert van. Gebasz. Mindig van. Szóval, felsoroljuk magunkban, mintegy mantraként, hogy mit szeretnénk – persze fontos, hogy azért az ember lánya, fia ne legyen túl szemtelen a kívánságaival, mert aztán jól megharaxik az összes istenség, az meg nem hiányzik ugye. Szóval felsoroljuk, elképzeljük, megteremtjük, már szinte érezzük, a miénk, ott vagyunk, készen állunk, csak adassék már meg! És aztán megadatik. Mert basszus megadatik. Kérj, és adatik. Majd következik az AHA élmény, mikor rájössz, hogy valamit rohadtul kifelejtettél a precíznek vélt kis listádról. Az álom munkahelyen nincs ablak az irodán, és a kollégád 18 fokon tartja a klímát, amitől egyfolytában beteg vagy, és belefáradsz az állandó konfliktusba/hallgatásba; a kért pasi tökéletes, csak töketlen, (igen, a kívánásnál a ‘kedves’ jelzővel óvatosan kell bánni, könnyen töketlenségbe hajlik a dolog. A ‘határozott’ megnevezés szintén veszélyes, egy tesztoszterontúltengéses vadbarom hullhat az ölünkbe. Csak győzzük elhajtani.) Vagy: minden klappol, és aztán jön valami idióta nyavalya, ami ledönt a lábadról, amitől bestresszelsz, amitől a szépen kívánt és teljesült dolgaid fincsisége keserű mellékízt kap, és megfertőzi az egész komplett kívánmányt. Hisz mikor tök egészséges vagy, hol jut eszedbe számolni a nyavallyásság lehetőségével? Két lábad van, kapsz levegőt, működik az emésztésed (a másnapokat ne vedd ide), nem fáj semmid (a migrén, amit a szomszéd playlistje okoz, nem számít), – hogy ez lehetne másképp is? No. szóval tessék az ‘egészség’-et is belepakolni a felsorolásba. A néhány veszélyes jelzőt, és alaphiányosságokat leszámítva komolyan ügyelni kell a precizitásra. Hisz béna kívánkodónak jóisten se érti a szavát. Csakhogy aztán a hosszú listával meg mikor ér rá végre foglalkozni, meg lesz-e kedve éppen azt, éppen úgy eléd rakni? Hiszi a piszi. Mindenesetre jó egy ilyen lista. Ártani nem árt.Inkább legyen, mint ne. Hinni benne -kéne. Pofára esés? Esélyes.  Na de egyébként meg milyen piszok unalom lenne ez az élet nevű parádé, mit mesélnénk egymásnak a sok pohár bor mellett, magunkon röhögve, és csak sorolva, sorolva a számtalan röhejes mellényúlást, ráébredést, racionalitásmentes beleélést…? Ugye? A harmónia és az unalom rokonfogalmak az életéhes népek szótárában. Aztán mégiscsak nekiállunk keresni. Az meg, hogy útközben mi történik… Az maga a sztori. Műfaji besorolása menet közben alakítható. Csinálj vele, amit akarsz, a Tied. És ez az a sztori, amitől akkor se szabadulsz, ha már a bibírcsókot se látod a megvénült arcodból kiálló orrod hegyén. Szóval legyen szórakoztató. Az meg, hogy közben mennyi kívánság megy mellé,… végülis kit érdekel?!