Ködös reggelek…

A ködös, hideg, késő őszi reggeleken van a levegőben egy változó dózisú mély-melankólia szérum, ami kinyitja a belső kapukat, ablakokat, és befelé nézel hirtelen tőle. A filmekben a főszereplő élete mindig csak a halála előtt pereg le a szeme előtt, pedig az ilyen napok is képesek előhozni a mozit, amiben a jelenetek mellé ildomos a kedvenc playlisted hallgatni – hisz zenei aláfestéssel mégiscsak élvezhetőbb – és hagyni, hadd itasson át a nosztalgia. Kapálózni ellene felesleges, inkább figyeld, hogyan hatnak Rád az emlékképek. Nekem beválik. Ilyenkor van alkalom arra, hogy azokat a kísérteteket, akik a legutóbbi ködös reggelen még több perces szívfájást váltottak ki, – az aktuális, már csak pár másodperces szívfájásokkal könnyedén elengedd, így a következő filmben feledhető epizód szereplőkké avanzsálnak, aztán szépen kikopnak a jelenetekből. Míg meg nem jelenik a következő, főszerepre alkalmasnak ítélt jelentkező az életedben, aki mellett egy darabig biztosan nem fognak feltűnni a ködös reggelek, leáll a filmvetítés, és a szalagokra új érzelemnyomatok, illatok, és új zenei aláfestés kerül rögzítésre. És reméled, hogy a felvétel sosem áll le, és csak abban a ténylegesen utolsó pillanatban nézed majd vissza ezt az utolsó Nagyfilmet – a függönyöket behúzva, hogy a szikrázó napfény ne zavarjon meg.